1. Fejezet

1995 ősze. Nora Davis a kávézóban ücsörög. Vár valakire. Már tíz óra múlt, de az illető sehol. Nora letörtnek látszik. A pultos fiú megy oda hozzá. Ő és Nora jól ismerik egymást. Nora a nővére Ericnek.
- Nora! Nem kéne már haza menned? Nem hiszem, hogy eljönne.
- Nem Eric! Még megjöhet.
- Rendben. Te tudod.
Noraval nem most történt meg ez először. Sőt. Általában mindig ez van. Találkozót beszél meg valakivel, felhőtlenül boldog, kiöltözik, aztán az illető el se megy a megbeszélt helyre. Nora pedig zokogva fekszik le. Nem volt az a kimondott szépségkirálynő. Kerekded volt, alacsony és rendkívül szerény. Az öccse persze egy álomférfi. A lányok csak úgy bomlanak utána. Pedig még csak tizenhét éves. Nora pedig lassan húsz. Ő és Eric mindig közel álltak egymáshoz. Eric soha nem is tudta tétlenül nézni nővére szenvedéseit. Most se állta meg szó nélkül.
- Nora! Komolyan mondom, rossz rád nézni. Menj haza. Nem fog eljönni. Csak kínzod magad.
- Mert Te mindent jobban tudsz, ugye? – fakadt ki Nora.
- Én nem…
- Nem érdekel! Haza megyek!
Nora összeszedte magát és méltóságteljesen kijött a kávézóból. Persze a parkban összetört. Az egyik padra leülve sírt. Zokogott. Miért néznek át rajtam? Miért vesznek semmibe a férfiak? – gondolta. Épp elhatározta, hogy haza megy, vesz egy forró zuhanyt és lefekszik, mikor egy árny suhant el a szeme előtt.
- Van itt valaki? – szólt kicsit remegő hanggal.
Egy villany se égett a parkban. Persze, hogy most kell az összes villanynak tönkremennie. Nora már remegett félelmében. Az árny ismét megmozdult.
- Ki az? Mit akar?
- TÉGED! – suttogta egy hang.
Nora sikítani akart, de már késő volt. Az árny befogta a száját. A keze hideg volt. Vajon ki lehet és mit akar? – tette fel a kérdést magában Nora. Próbált kikecmeregni a karok szorításából, de mintha kőből lettek volna. Ami viszont a legváratlanabb volt az az, hogy beléharapott. A rémület úrrá lett Nora testén. Érezte, hogy egyre gyengébb lesz. Az idegen a vérét szívta. Már majdnem teljesen bevonta a sötétség Norat, mikor egy hangot hallott. Nem tudta, hogy ki az, de nem igazán örült neki. Meg akart halni. A hallott hangra az idegen rémülten figyelt fel és ellökve magától Norat, elrohant. Nem akarta Nora, hogy megmentsék. Nem akart tovább élni. A maradék erejét összeszedve elkúszott a legközelebbi bokorhoz. Reménykedett benne, hogy itt meghalhat. Rettentően fájt mindene. Az izmai, a csontjai és alapjába véve az egész teste égett. Hallotta, hogy az a valaki, aki majdnem megmentette, még itt van. Bízott benne, hogy mindjárt elmegy. Szerencséje volt. Pár perc elteltével magára maradt. Össze-vissza forgolódott, dobálta magát egész este a bokorban. Azonban reggel minden megváltozott. Nem égett semmije csak a torka. Élesen látott és hallott. Mindent százszor erősebben. Furcsa volt neki. Most akkor meghaltam, vagy nem? – gondolkozott el rajta. Hirtelen lenézett a kezére és látta, hogy fehér mint a halottaké. Semmit nem értett. Össze volt zavarodva. Még elég kora volt, így miközben hazafelé ment alig találkozott valakivel, de mind megnézték. Szó szerint bámulták. Haza érve egyből a fürdőbe ment, és megnézte magát. A látvány érdekes volt. A teste mindenhol fehér, a haja pedig fényes, dús, aranybarna és hátközépig érő. Tegnap még nem ilyen volt. Ami viszont a legfurcsább, hogy gyönyörű, karcsú alakja lett.
- Álmodom. Biztos csak álom az egész – motyogta arcát tapogatva és tükörképét bámulva.
Épp elhatározta magát, hogy lezuhanyozik, de hirtelen gyereksírás ütötte meg a fülét. A hanggal egy érdekes illat is társult. Édes, hívogató és csábító. A tükörképét nézte és látta, hogy szeme feketévé majd vörössé változik. Éles fájdalom nyilallt a szájába. Kinyitotta megnézni, de bár ne tette volna. Végignézte, ahogy a két szemfoga jóval hosszabb lesz, mint a többi. A fogát vizsgálta, mikor az édes illat ismét megcsapta az orrát. Ösztöneire hallgatva kiugrott az ablakon és rávetette magát a gyerekre. Szájába vette az illat forrását és nyelni kezdett. A gyerek fickándozására és hangos üvöltésére lett figyelmes. A gyerekre bámult. Hirtelen összeállt a kép, hogy mit tesz. A kisfiú vérét szívta. Tudta, hogy nem helyes, amit tesz és undorodott magától, mégis az ösztöneire hallgatva, a gyereket felkapva, száját befogva rohanni kezdett. Nem tudta hova, nem tudta miért. A kisfiú a karjaiban dobálta magát. Az úti célúk egy barlang volt, mint kiderült. Amint megérkeztek Nora letette a gyereket, aki a földön dobálta magát és keservesen sírt. Nora idegességében föl-le járkált. Próbálta kitalálni, hogy mi történik most vele. A hosszú szemfog, a vérszomj, a gyorsasság, a kifinomult látás és hallás, az áthatolhatatlan bőr és ezek a vörös szemek mind-mind csak egy lénynek voltak a jellemzői. De hát az nem lehet. Bár ha végig gondolja a múlt estét, akkor minden darab a helyére kerül. Épp az új információk feldolgozásán ügyködött, mikor tudatosult benne, hogy ott a gyerek. Újra rémült lett. Most mit csináljon? Ha így hagyja, akkor átváltozik. Azt pedig nem akarja. Rettentő lenne. Viszont a másik lehetőség sem a legjobb. A fiú halála. Ő arra nem képes. Bár igaz, hogy a vére csábítja Norat, de a gyilkosság bűncselekmény. Ha egy halhatatlan, gyilkos fenevaddá változott, akkor sem lesz bűnöző. Nem, nem és nem! Azonban a ma este folyamán már harmadszor érezte a vér illatát és az ösztön ismét győzött. A már átharapott sebből nagy kortyokban itta az édes, éhségcsillapító vért. A gyönyör mámorában úszott. Mire észbe kapott, hogy mit tesz, a fiú sírása, kiabálása abbamaradt és a teste élettelenül feküdt Nora karjaiban. Vértől maszatos szájjal Nora felkiáltott. A szomjúsága csillapodott, de a kisfiú fájdalomtól eltorzult arca örökre benne marad. Ez után a tette után ráébredt, hogy nem mehet haza és nem mehet az ő egyetlen öccse közelébe se. Édesanyjuk és édesapjuk már rég nem élt, így csak ők voltak egymásnak. Szerette volna megmondani Ericnek, hogy még él és jól van, de akkor biztos, hogy látni akarja majd, azt pedig nem engedhette meg. Idővel túlteszi magát rajta. Boldogulni fog egyedül is. – gondolta Nora. Elhatározta, hogy ez a barlang kitűnő menedéket nyújt neki egy ideig. Aztán majd lesz, ami lesz. Teltek az órák, a napok, a hetek. Nora azonban végig ugyan az maradt. Az éhsége közbe-közbe megerősödött, de akkor egy állatot elfogott, vagy kettőt és jól lakott. Nem akart emberek közé menni. Rájött, hogy a napfény semmit nem árt neki. Már legalább a második hetét töltötte itt, a barlangban, mikor képek villantak fel a szeme előtt. Nora 8 éves volt, Eric pedig 5. Egyedül voltak a lakásban, mert a szülei dolgoztak. Korom sötét volt, ugyanis elment az áram. Elméletileg már aludniuk kellett. Norat már majdnem elnyomta az álom, mikor halkan kopogtak.
- Gyere! – Szólt ki halkan Nora.
- Ne haragudj nővérkém, de félek. Itt alhatok ma veled?
A kép egy pillanatra megszakadt és Nora érezte, hogy sír. Az volt a kedvenc emléke. Ahogy a pici öccse ott áll a szobaajtóban a kedvenc maciját szorongatva. Elbűvölő. Megtörölte Nora az arcát és folytatta.
- Persze. Gyere csak.
- Köszönöm.
Eric szorosan nővéréhez bújt.
- Nora! Megígérsz nekem valamit?
- Mit?
- Azt, hogy soha, de soha nem hagysz magamra. Mindig mellettem leszel és vigyázol rám.
- Megígérem – majd egy puszit nyomott öccse fejére.
Nora visszatért a jelenbe és zokogott. Rázta a sírás. Ám hirtelen eszébe jutott valami, és elhatározta magát. 8 évesen megígérte az öccsének, hogy mindig vigyázni fog rá. Hát most betartja. Gyorsaságának köszönhetően percek alatt az úti céljához ért. Pontosan nem tudta, hogy mennyi lehet az idő, de este nyolc óra tájt lehetett. Vett egy mély lélegzetet, amire tulajdonképpen nem is volt szüksége, de megnyugtatta. Csengetett.
- Ki az? – szólt az ismerős hang.
- Én vagyok az, Nora.
Az ajtó gyorsan kinyílt és a mindig erős, férfias arc ellágyult.
- Nora! Nővérkém! – és hirtelen Eric Nora nyakába ugrott.
Jó volt a viszontlátás öröme, de Noranak nagyon nehéz volt türtőztetni magát. Fejét öccse nyakába fúrta, és ahogy meglátta a lüktető verőeret, foga megnyúlt, szeme bevörösödött. Az ösztöne megint előtört és egyre közelebb furakodott Eric nyakához, de még épp időben észhez tért. Egy gyors mozdulattal elvált testvérétől és hátralépett. Az arcát el kellett fordítania, nehogy megijessze öccsét. Nem akarta, hogy meglássa igazi valóját. Még nem. Mikor rendezte vonásait, visszafordult.
- Szia Eric! Bemehetek?
- Persze, de hol voltál? Már legalább két hete híredet sem hallottam. Rettentően megijesztettél.
- Tudom és sajnálom, de nem tudhattál róla, hogy hol vagyok, mert akkor látni akartál volna.
- Persze, hogy látni akartalak volna. A nővérem vagy. Sokszor előfordult már, hogy nem voltál jól, de mégis az ellenkezőjét állítottad. Szóval mos légy szíves és mond el, hogy hol voltál és mi történt.
- Nem lehet.
- Az istenért Nora! Mond már el!
- De nem hinnél nekem.
- Nora! Ne csináld ezt velem. Mesélj!
- De nem tehetem.
- Mesélj már! – emelte fel a hangját Eric és az asztalra csapott egy nagyot.
Azonban véletlenül az asztal sarkát találta el, ami éles volt és megvágta a kezét.
Persze a vér azonnal szivárogni kezdett. Több se kellett a Noraban laozó szörnyetegnek. Előre vetette magát. A hirtelen lendülettől mind a ketten a falnak csapódtak és Nora szája éhesen tapadt Eric kezére. A fiú ijedtében hason rúgta nővérét, aki az asztalnak esett. Az asztal a nagy súlytól összetört és az egyik darabja Nora hátába fúródott. A lány kihúzta magából a darabot és bocsánatkérően, alázattal nézett öccsére.
- Én…sajnálom – azzal kiugrott a nyitott ablakon.
Eric a sokktól megfagyva meredt a nyitott ablakra. Mi volt ez? – tette fel a kérdést magában. Nora visszafutott a barlangba. A futás egy kicsit lenyugtatta. A barlangba érve rájött, vadásznia kell, mert a benne élő szörny másképp nem nyugszik. Gyorsan elejtett két-három vadat. Miután vacsorázott leült a barlangban, fejét a falnak támasztotta és visszaidézte az estét. Ő nem ezt akarta. Nem így képzelte el. Undorodott magától. A saját testvérét képes volt megtámadni. Vajon Eric a közelébe mer még menni? Meg kell próbálnia. De nem ma. Majd máskor.